Ízek, imák, szerelmek, amit a film megmutat, és amit elhagy: egy balin élő szemüvegen át
Bevallom, sokáig halogattam, hogy megnézzem. Nem azért, mert nem érdekelt, hanem mert féltem, hogy utána másképp fognak nézni rám az emberek, ha azt mondom: Baliban élek. Attól féltem, hogy a film neve lesz az első asszociáció. Aztán megnéztem, és rájöttem, hogy a félelmem részben jogos volt, részben viszont igazságtalan a filmmel szemben. Az Ízek, imák, szerelmek nem rossz film. Csak nem arról szól, amiről sokan gondolják.
Amit a film ígér
Julia Roberts Elizabeth Gilbertként érkezik Baliba, és az ember azt várja: most megmutatják a szigetet. A rizsteraszokat, a templomokat, a penjorák sorát, a reggeli ködfüggönyt, amely a völgyekbe ereszkedik. És valóban, ezek mind ott vannak a képernyőn. Gyönyörűen megvilágítva, gondosan beállítva, ahogy egy hatvanmillió dolláros hollywoodi produkció meg tudja csinálni. A kérdés csak az, hogy a szép kép mögött ott van-e a valódi Bali.
Ketut Liyer és a valóság
A film balinéz lelke egy idős gyógyító, Ketut Liyer. Gilbert a könyvben is, a filmben is úgy mutatja be őt, mint aki tenyérből olvas, nevetgél, bölcsességeket szór, és szinte varázslatos könnyedséggel oldja meg a nyugati nő egzisztenciális válságát. Ez az ábrázolás nem hazug, de leegyszerűsített. Ketut Liyer valódi személy volt, balian, ahogy itt nevezik a tradicionális gyógyítókat, aki mélyen beágyazott volt a balinéz hindu szertartásrendbe. A film ebből a mélységből csak a felszínt mutatja meg, azt a részt, amelyet egy külföldi néző befogadni és megszeretni tud. A tenyérolvasás, az örök mosoly, a könnyed bölcsesség. De egy balian élete ennél jóval összetettebb, jóval komolyabb szellemi felelősséggel jár.
Ubud: a valóság és a filmvászon között
A film Ubudot mutatja be Bali spirituális szívének, és ebben igaza van. Ubud valóban különleges hely, a művészetek, a jóga, a hagyományos orvoslás és a hindu szertartásélet találkozási pontja. Ami azonban a filmből kimarad: az a Ubud, ahol az emberek reggel hatkor kelnek, hogy elvégezzék a napi áldozatot a ház kapujánál, mielőtt a turisták felkelnek a reggelijükhöz. Az a Ubud, ahol a szertartások nem kulisszák, hanem kötelességek, amelyeket akkor is el kell végezni, ha fáradt az ember, ha beteg, ha éppen más dolga lenne. A film Ubudja gyönyörű. A valódi Ubud ennél sokkal emberközelibb, és éppen ezért sokkal érdekesebb.
A spiritualitás mint termék
Ez az a pont, ahol a legőszintébben kell fogalmazni. Az Ízek, imák, szerelmek hozzájárult ahhoz, amit ma spirituális turizmusnak nevezünk, és ami Baliban egy egész iparággá nőtte ki magát. A jógastúdiók, a méregtelenítő elvonulások, a félnapos meditációs tanfolyamok, amelyek után a résztvevők megvilágosodottnak érzik magukat, mind részben ennek a filmnek köszönhetik a népszerűségüket. A balinézek, akik ezt az iparágat kiszolgálják, általában udvariasak, profik, és pontosan tudják, mit keres a külföldi vendég. Amit azonban ritkán látunk: az az ő belső életük, amely teljesen független ettől az egésztől. Ők nem keresik a megvilágosodást, mert az nem elveszett számukra. Ott van minden reggel, az oltáron, a füstölő illatában, a virágáldozatban, amelyet a boltjuk küszöbére tesznek, mielőtt kinyitnak.
Felipe és a balinéz szerelem mítosza
Javier Bardem karaktere, Felipe, brazil férfi, aki Baliban él, és aki végül Liz nagy szerelmévé válik. A film ezzel ügyesen elkerül egy csapdát: nem egy balinéz férfival hozza össze a főhősnőt, ami egészen más típusú kulturális kérdéseket vetett volna fel. De éppen ezért a film romantic interest-je végeredményben egy újabb nyugati ember, aki Baliban keresi önmagát. A sziget ebben az olvasatban nem közösség, nem kultúra, nem saját értékrenddel bíró civilizáció, hanem háttér. Gyönyörű, illatos, spirituális háttér, de mégis csak háttér.
Amit a film jól csinál
Mindezzel együtt nem akarok igazságtalan lenni. Az Ízek, imák, szerelmek őszintén mutat meg valamit, amit kevés hollywoodi film mer vállalni: egy nő belső válságát, amely nem külső tragédiából fakad, hanem abból, hogy az élet minden objektív feltétele adott, és mégsem elég. Ez bátorság. A film azt is megmutatja, hogy Bali nem csak strand és szálloda, hogy van itt valami más is, valami régebbi és mélyebb. Hogy az emberek itt imádkoznak, nem csak teljesítenek. Ez az üzenet, bármennyire leegyszerűsített formában is érkezik, fontos.
A valódi Bali, amelyet a film nem mutat meg
A valódi Bali nem egy önkeresési helyszín. A valódi Bali egy élő vallási közösség, ahol a dharma nem egy könyvcím, hanem napi kötelezettség. Ahol Galungan és Kuningan nem egy egzotikus látvány, hanem az ősök és az istenek tiszteletének komolyan vett aktusa. Ahol egy asszony hajnali négykor kel, hogy elkészítse a napi banten-áldozatot, nem azért, mert ezt elvárják tőle, hanem mert ez az élete rendje, és ebben a rendben megtalálja azt, amit sok nyugati utazó évekig keres. Ezt a Balit a film nem mutatja meg. Lehet, hogy nem is tudja megmutatni. Talán ehhez nem elég egy filmkamera. Ehhez itt kell élni.
Néha, amikor egy új vendég megérkezik Ubudba, és lelkesen mesél arról, hogy az Ízek, imák, szerelmek ihlette az utazását, nem vitatkozom. Csak mosolygok, és azt mondom: jó helyen van. Mert igaza van, jó helyen van. A kérdés csak az, hogy mit keres itt, és elég türelmes-e ahhoz, hogy ne a filmet találja meg, hanem a valóságot. A valóság ugyanis sokkal érdekesebb. A valóság ugyanis sokkal érdekesebb: dugóval teli, zajosabb, összetettebb, néha kiszámíthatatlan, és mégis: valahogy mindig egész. Talán ez az, amit a film a legjobban kihagyott: hogy Bali egysége nem a csendből fakad, hanem az állandó mozgásból, amelynek minden egyes mozdulata imádság.
Nem értetek egyet velem? Gyerünk vitatkozni!