A mosoly súlya: hogyan tanultam meg elfelejteni azt, ami Balin mindig természetes volt.
„…egyfajta mosolyogva csodálkozó beletörődés, mely nélkül nincs összhang a szívekben.”
— Márai Sándor, Szindbád hazamegy című.
Azt mondják, Indonézia a mosoly országa. Főleg Bali. Szinte minden útikönyv megemlíti. Mintha ez lenne a legkülönlegesebb látnivaló: a rizsteraszok, a templomok, a naplementék és a mosolyok.
Gyerekként soha nem értettem, mi ebben a különös. A mosoly ugyanolyan természetes volt, mint a monszun első esője vagy a jázmin illata a nagymamám kertjében. A warung tulajdonosa mosolyogva adta át a reggelimet. A szomszéd néni mosolyogva kérdezte meg, hogy ettem-e már. Az utcán idegenek biccentettek egymásnak. Nem azért, mert ismerték egymást. Hanem mert felismerték egymás emberségét.
Csak évekkel később, Európában döbbentem rá, hogy ez nem magától értetődő.
Az első hetekben ösztönösen rámosolyogtam az emberekre Budapesten. A villamoson. A boltban. Az utcán. Többen félrenéztek. Mások zavartan visszanéztek rám, mintha valamit akarnék tőlük. Akkor értettem meg először, hogy ugyanaz a mosoly két kultúrában két teljesen különböző nyelvet beszélhet.
Mi is tulajdonképpen a mosoly?
Egy arckifejezés?
Egy érzelem?
Vagy egy olyan nyelv, amelyhez nincs szükség szavakra?
Camus azt írta, hogy a világ önmagában néma, a jelentést mi adjuk neki. Talán a mosoly is ilyen. Önmagában nem jelent semmit. Ugyanaz a görbület lehet öröm, udvariasság, hála, félelem, csalódás, hazugság vagy könyörgés. A jelentés nem az ajkakon születik meg, hanem két ember között.
Ezért érzem úgy, hogy Indonéziában a mosoly soha nem pusztán érzelem volt.
Hanem kommunikáció.
Egy hangtalan mondat.
Egy halk „üdvözöllek”.
Egy óvatos „nem szeretnélek megbántani”.
Egy szerény „köszönöm”.
Néha pedig egy fájdalmas „inkább hallgatok”.
Marcus Aurelius írta: „Ami nem használ a kaptárnak, nem használ a méhnek sem.” Gyerekként nem ismertem ezt a mondatot, mégis úgy érzem, ebben nőttem fel. Nem filozófiai könyvekből, hanem a mindennapokból. Abból, hogy előbb kérdeztük meg, evett-e már a vendég, mint azt, hogy hová siet. Abból, hogy egy faluban senki sem csak önmagáért élt.
Európában gyakran azt éreztem, hogy az első kérdés ez:
Ki vagy te?
Indonéziában inkább ezt kérdezzük:
Kik vagytok ti?
„Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért, aki veled él…”
— Hamvas Béla, Útravaló című
Talán ezért olyan fontos nálunk a közösség. Nemcsak a család, hanem a szomszéd, a falu, az utca, a vallási közösség. Ezt próbálja megőrizni a Pancasila is, amelyet gyerekként unalmas kötelességnek hittem, ma viszont inkább egy törékeny ígéretnek látok: hogy ennyi nép, ennyi vallás, ennyi nyelv képes lehet együtt élni.
Balin ezt nemcsak az embereken látom, hanem magán a tájon is.
A szubak, a rizsföldek ősi öntözőrendszere nem egyszerű mérnöki megoldás. Filozófia. A víz nem kérdezi meg, melyik gazda gazdagabb vagy fontosabb. Ha valaki önző lesz, végül mindenki veszít. A víz csak akkor jut el mindenhová, ha mindenki elfogadja, hogy a másik jóléte a saját jólétének is feltétele. Eszembe jut Martin Buber mondata: „Minden valódi élet találkozás.” Talán a víz is ezt tudja. Talán ezért folyik együtt.
Balin ezt a harmóniát nevezik Tri Hita Karanának: harmónia az ember és Isten, az ember és a természet, valamint az emberek egymás közötti kapcsolata között. Gyerekként nem filozófiaként láttam. Csak azt, hogy hajnalban valaki leteszi a canang sarit a ház elé, miközben a távolban egyszerre hallatszik egy templom harangja és a müezzin hívása. Soha nem tűnt különösnek. Csak később értettem meg, milyen ritka az a világ, ahol ezek a hangok nem elnyomják egymást, hanem ugyanannak a reggelnek a részei.
Persze romantikus lenne azt állítani, hogy minden mosoly őszinte.
Nem az.
Nálunk is lehet vele hazudni.
Lehet vele üzletelni.
Lehet vele manipulálni.
Lehet vele elrejteni a szegénységet, a fáradtságot vagy az elfojtott haragot.
A mosoly nálunk sem tesz senkit jobb emberré.
Csak emberré.
És talán éppen ezért fáj annyira, hogy mostanában egyre ritkábban látom azt a mosolyt, amelyben felnőttem.
Nem azért, mert az emberek megváltoztak.
Hanem mert az ország változott.
A korrupció, faszizmus, már szinte nem is botrány, hanem háttérzaj. A közélet egyre inkább a félelem nyelvét beszéli. A megosztottság lassan természetessé válik. A jobb oldali nacionalizmus és a szélsőséges gondolatok egyre bátrabban bújnak elő. Mintha a bizalom helyére gyanakvás költözne.
És ilyenkor a mosoly is megváltozik.
Ugyanúgy ott van.
Csak már mást mond.
Néha azt, hogy „minden rendben”, miközben mindenki tudja, hogy semmi sincs rendben.
Néha már nem remény.
Hanem túlélés.
Camus szerint az abszurd ott születik, ahol az ember vágyik a rendre, a világ pedig nem válaszol. Néha úgy érzem, Indonézia ma ebben a csendben él. Még mindig beszélünk az összetartozásról, a Pancasila eszményeiről, a vallások közötti harmóniáról. De egyre többen csak keserűen elmosolyodnak, amikor ezeket a szavakat hallják.
Talán ezért zavar egy kicsit, amikor azt mondják, hogy Indonézia a mosoly országa.
Mert igen.
Az.
Csakhogy nálunk a mosoly soha nem pusztán mosoly volt.
Hanem kapcsolat.
Kötelesség.
Vigasz.
Álarc.
Remény.
És néha az utolsó híd két ember között, mielőtt mindketten csendben továbbmennének.
És akkor is, én is mindig mosolygok ◡̈
Talán ezért mondják, hogy Indonézia a mosoly országa. Én viszont úgy hiszem, hogy nem a mosoly teszi ezt az országot különlegessé. Hanem az a csend, amelyet néha egyetlen mosoly képes elmondani.
És akkor is, én is mindig mosolygok ◡̈
És akkor is, én mindig is mosolygok ◡̈
És akkor is, én mindig mosolygok is ◡̈